Egy tanulságos "mese"

"Azt mondják, hogy régesrég találkozott néhány emberi tulajdonság és néhány érzelem.
Amikor az UNALOM harmadjára ásított, az ŐRÜLTSÉG azt javasolta: "Gyertek, bújócskázzunk"
Az ÁRMÁNY csodálkozva nézett, valamint a KÍVÁNCSISÁG nem tudta visszafogni magát, és megkérdezte:
"Bújócska? Az milyen?"
"Az egy játék, ahol én letakarom a szemem, elkezdek számolni egytől egy millióig, ez idő alatt ti elbújtok.
Amikor befejezem a számolást, elindulok megkeresni titeket" , magyarázta az ŐRÜLTSÉG.
A LELKESEDÉS elégedettségében táncolt, a BOLDOGSÁG pedig ugrált örömében, mert sikerült meggyőznie a KÉTELYT és a KÖZÖMBÖSSÉGET, akit nem érdekelt semmi.
De nem mindenki akart játszani.
Az IGAZSÁG nem akart elbújni. Miért? Mert végül úgy is mindig megtalálják.
A GŐG hülyeségnek tartotta ezt a játékot. Zavarta, hogy nem az ő ötlete volt.
A GYÁVASÁG és az ŐRÜLTSÉG elkezdett számolni. Az első aki elbújt, az a LUSTASÁG volt, aki, szokás szerint, elbújt az első kő mögé, amely útjába került.
Az IRIGYSÉG a DIADAL mögé rejtőzött, aki saját erejéből, felmászott a legmagasabb fára.
A NAGYLELKŰSÉG szinte el sem tudott bújni. Minden csodálatos helyet amit talált, átadta barátainak.
A kristály tó a SZÉPSÉGNEK volt jó, egy fa lombja pedig tökéletes volt a FÉLÉNKSÉGNEK.
Az üde szellő nagyszerű volt a SZABADSÁGNAK.
Végül, miután a NAGYLELKŰSÉG mindenkinek talált helyet, ő maga elbújt a napsugárba.
Vele ellentétben az ÖNZÉS már az elején talált magának egy nagyon jó helyet. Kényelmes volt, egyedül az övé.
A HAZUGSÁG a szivárvány mögé bújt, a SZENVEDÉLY és a VÁGY pedig a vulkánok legmélyén rejtőzött el.
Amikor az ŐRÜLTSÉG majdnem befejezte a számolást, a SZERELEM még nem talált helyet magának, mert már mindegyik foglalt volt.
Végül hirtelen meglátott egy rózsabokrot és elhatározta, hogy a virágok közé bújik.
"Egy millió!" , mondta az ŐRÜLTSÉG. És elkezdett keresgélni. Az első akit megtalált a LUSTASÁG
A SZENVEDÉLY és a VÁGY érezhető volt a vulkánok rezdülésében. Akarata nélkül megtalálta az IRIGYSÉGET. És így egyből a DIADALT is.
Az ÖNZÉST nem kellett keresnie, előbújt magától.
A nagy keresésben az ŐRÜLTSÉG megszomjazott, így a tóhoz közeledve rátalált a SZÉPSÉGRE.
Így mindenkit megtalált.
A TEHETSÉG a fűben volt, a NYUGTALANSÁG egy sötét barlangban. A HAZUGSÁG a szivárvány háta mögött.
Még a FELEDÉST is megtalálta, aki elfelejtette, hogy bújócskáznak.
Csak a SZERELMET nem találta meg.
Az ŐRÜLTSÉG mindenhol kereste őt, de sehol sem találta. Amikor már feladni készült a keresést, meglátta a rózsabokrot.
Megragadott egy botot és elkezdte mozgatni a bokor ágait. Egy fájdalmas kiáltás hallatszott. A tüskék megsebesítették a SZERELEM szemeit.
Az ŐRÜLTSÉG nem tudta mit tegyen, hogy bocsánatot kérjen. Sírt, imádkozott,könyörgött, bocsánatot kért és megígérte, hogy soha nem hagyja el a SZERELMET.
Azóta a SZERELEM vak és az ŐRÜLTSÉG mindig vele van. Azóta mondják, hogy: "szeretni őrültség, de ha már szeretsz akkor legalább szeress őrülten. "

Karácsonyi történet

Paul egy autót kapott karácsonyra a testvérétől. Karácsonyeste, amikor kijött az irodájából, egy utcagyerek ámuldozva járkált a csillogó-villogó új kocsi körül.
- Uram ez az ön autója? - kérdezte.
Paul biccentett.
-A bátyámtól kaptam karácsonyra.
A fiú meghökkent.
- Azt akarja mondani, hogy a bátyja adta magának ezt az autót, és magának ez semmibe se került? Öcsém, bárcsak..
Elbizonytalanodott.
Paul persze tudta, hogy fogja a fiú folytatni. Bizonyára azt kívánja, hogy bárcsak neki is ilyen testvére lehetne. Amit azonban a srác mondott, tetőtől talpig megrázta.
- Bárcsak - folytatta a gyermek én is ilyen testvér lehetnék!
Paul csodálkozva nézett a fiúra, majd ösztönösen hozzátette:
- Elvigyelek egy körre?
- Ó, igen! Szeretném.
Rövid kocsikázás után a fiú-szemében különös fény csillogott - Paulhoz fordult:
- Uram, megtenné, hogy megáll a házunk előtt?
Paul titkon elmosolyodott. Már sejtette, mit akart a fiú. Meg akarta mutatni a szomszédoknak, hogy egy nagy kocsi hozta haza. De megint tévedett.
- Megállna ott, a lépcsőknél? - kérte a fiú. Felfutott a lépcsőn, s Paul nemsokára hallotta, ahogy jön visszafelé. De már nem olyan gyorsan, mint ahogy elment. Karjaiban mozgássérült kisöccsét cipelte.
Leültette a legalsó lépcsőre, egészen odabújt hozzá, majd rámutatott az autóra:
- Itt van, Öcskös, amiről fent beszéltem neked! A bátyjától kapta karácsonyra, és egy fillérbe se került neki. Egy napon én is ilyet akarok neked adni.
Akkor majd te is láthatod azt a sok szép dolgot a karácsonyi ablakokban, amiről mindig megpróbáltam mesélni neked.
Paul kiszállt az autóból, beemelte a béna fiút az első ülésre. Csillogó szemű bátyja pedig beszállt a háta mögé, és megkezdődött hármójuk felejthetetlen ünnepi kocsikázása.
Azon a karácsonyon Paul megértette, mire gondolt Jézus, amikor ezt mondta: Nagyobb boldogság adni!

Kormányos Sándor:Támad a tél...

Zúzmara hullik hó-szagú ködben
fagy dala zenget jég-muzsikát,
fellegek hoznak messze havasról
álmot a fáknak téli ruhát.

Távoli hangú förgeteg indul
félelem dermed túl moraján,
hó kavarog, ha lendül a karja
ágakat tördel a fák derekán.

Ostora pattog vad suhogással
zúdul a tájra csapkod a szél,
zord mosolyától döbben az erdő
fagy foga villan, támad a tél.

A Mikulás rénszarvasai

Eredetileg 8 rénszarvas (hiszen Rudolf csak 1935-ben csatlakozott a többiekhez) a következő sorrendben húzta a Mikulás szánját, feltételezve, hogy a rénszarvasok karácsonyi szimbólummá válásához hozzájárul versben megnevezett sorrend elölről hátra halad, úgy, hogy a baloldali szarvas hím, a jobboldali pedig nőstény:

Elölről:
Táltos, Táncos,
Pompás, Csillag
Üstökös, Íjas,
Ágas, Villám

Dasher - Táltos

Táltos sok-sok évvel ezelőtt az Északi Sarkon született. A Táltos nevet azért kapta, mert mindig versenyezni akart a többi rénszarvassal. Minden nap egy újabb versenyre vágyik, ezzel őrületbe kergeti a többieket.

Táltos tudja, hogy az idei karácsonyi utazás hosszúnak ígérkezik. Rengeteg az ajándék, mivel a gyerekek jobbak voltak, mint valaha.

Táltos feladata a szán tisztántartása, valamint az irányjelző radar működésének ellenőrzése. És ő nagyon komolyan veszi ezeket, a fontos feladatokat.

Dancer - Táncos

Táncos sok-sok évvel ezelőtt szintén az Északi Sarkon született. A Mikulás Táncosnak nevezte el, mivel már kiskorában is csak ez érdekelte. Minden este tánc szólóesteket tartott a többi rénszarvasnak. A patái dobogása a színpadon, Fread Astaire tánclépéseire emlékeztettek. Táncos annyira tehetségesnek bizonyult, hogy a Mikulás azt akarta, a Broadwayen szerepeljen, de ő visszautasította ezt, mert nagyon szerette volna a Mikulás szánját húzni.

Manapság Táncos esténként az Északi Sarkon lép fel a Mikulás manói előtt. Általában teltház van a fellépésein, ezért ha egyszer meg akarnátok őt nézni az Északi Sarkon, ne felejtsétek el jó előre megvenni a jegyeket.

Prancer - Pompás

Pompás felelős a mókáért és mulatságáért. Kedvenc játéka a bújócska. Nagyon vigyáznia kell, ha ezt a játékot játssza az erdőben nyáron, mivel vadászidény van. Múlt évben Villámot meglőtték az alfelén és 3 hónapba telt mire felépült.

Pompás a felelős a péntek esti mozizásért. Mindig rengeteg popcornt készít a barátainak, és persze a temérdek csokoládédé sem maradhat el.

Vixen - Csillag

Csillag szintén sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Teljesen bele van esve Cupidba és reméli, hogy egy nap összeházasodnak.

Csillag jól ismert a tisztaságmániájáról. Mindig rajta tartja a szemét a többi rénszarvason különösen, ha épp játszanak. Leginkább Villámra kell figyelni, mivel folyton a sárban focizik.

Csillag gondoskodik arról, hogy a többiek is mindig átkeféljék a bundájukat és megtöröljék a patájukat. Valamint, hogy minden este fürödjenek - mindezt a többiek nem túl nagy örömére.

De van valaki, akit ez egyáltalán nem zavar. Mégpedig Cupid, mivel Cupid is teljesen bele van esve Csillagba.

Comet - Üstökös

Comet a Blorouis - üstökös után kapta a nevét, ami számos évvel ezelőtt tűnt fel az égen. Az üstökös olyan fényes volt, hogy az egész Északi sarkot bevilágította.

Comet tanára a rénszarvas iskolában azt mondja, ő a legkiválóbb diák, akit valaha is tanított. Minden tárgyból kitűnő.

Mindez nagy büszkeséggel tölti el a szüleit és a Mikulást is. Ha felnő, ő is tanár szeretne lenni, hogy tovább adhassa a megszerzett tudást.

Cupid - Íjas

Cupid Valentin napon született. Azért kapta ezt a nevet a Mikulástól, mert állandóan randikat akart összehozni a többi rénszarvas között. Annyira szeretett volna minden barátjának tökéletes párt találni, hogy még egy saját újságot is indított The Cupid Times címmel.

Rengeteg barátja segít neki az újságnál. Villám az irodában dolgozik, Comet a nyomtatásért felelős, míg Rudolf a kiszállításért. A lap $.25-ba kerül és minden újságárusnál kapható az Északi Sarkon.

Donner - Mennydörgés

Donner a rénszarvasok evési szokásaira ügyel. Gondoskodik róla, hogy mindannyian formában maradjanak.

Minden évben november 8.-án kezdődik az edzőtábora, amin több mint 200 rénszarvas próbál meg bekerülni a Mikulás csapatába.

Tavaly Csillag túl sokat szedett magára a nyár folyamán és majdnem elvesztette a helyét egy újonccal szemben. De az edzőtábori kemény munkával mégis sikerült megtartani a helyét a csapatban.

Donner tábor nagyon kemény. Mindennap 2 órán keresztül kell súlyt emelniük, 50 mérföldet futniuk és 500 fekvőtámaszt lenyomniuk. Az egész 1961-ben kezdődött, amikor Comet és Cupid annyira kijöttek a formájukból a nyár alatt, hogy nem tudták húzni a szánt és arra az évre két másik rénszarvas vette át a helyüket: Ralph és Rodney. Senki sem tud erről a cseréről, szóval tartsátok ti is titokban.

Blitzen - Villám

Villám az Északi Sarkon született. A Mikulás azért adta neki ezt a nevet, mivel önmagára emlékeztette, mikor még a középiskolában focizott. A mikulás védekező csapata folyton lerohanta az ellenfél támadását így kapták a Blitzers nevet.

Nos, Villám hű is a nevéhez. A Mikulás szánja szinte minden évben hóviharba kerül és tudjátok mi történik ilyenkor? Villám veszi kezébe az irányítást és kivezeti őket a viharból.

Rudolf

Rudolf sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Ő a leghíresebb a rénszarvasok közül. Mikor Rudolf még kicsi volt, nagyon nehezen illeszkedett be a többi rénszarvas közé. Egyetlen játékba se vették be a fénylő orra miatt. Ez őt nagyon elszomorította, mindent megpróbált, hogy orra ragyogását megszüntesse, de hiába.

Egyszer aztán Karácsony éjszakáján nagyon meleg lett és sűrű köd ereszkedett az Északi Sarkra. A köd annyira áthatolhatatlan volt, hogy az orrunk hegyéig se lehetett látni. A Mikulás már-már azon gondolkodott, hogy törölnie kellene az idei utazást, amikor támadt egy ötlete. Talán Rudolf orra segíthetne elnavigálni a ködben.

Így történt, hogy Rudolf vezette azon az éjszakán a rénszarvasokat, ahogy azóta is minden évben.

forrás:

www.gicicus.freeblog.hu

Kurczina Terézia: Vidám hóember

Park közepén mosolyogva
álldogál egy hóember;
Bárkit rögtön felvidítson,
szólnia egy szót sem kell.

Záporozó hóesésben
gyúrták szorgos gyerekek;
Mire kész lett, megszületett
szívében a szeretet.

Hideg télben mindenkinek
melegre van szüksége;
Arra gondolt, jókedvet lop
az emberek szívébe.

Derűsen néz jobbra-balra,
ne álljon ott hiába;
Járókelő embereknek
vidámságát kínálja.

Mosolyogni mindenkinek
sokkal többet kellene;
Az arcokra mosolyt csalva
kacsintgat a szénszeme.

Mindeközben a hideg tél
nagyon gyorsan elrohan;
S tavaszodván kezd a szíve
olvadozni boldogan

Mikulás rénszarvasai

Dasher - Táltos

Táltos sok-sok évvel ezelőtt az Északi Sarkon született. A Táltos nevet azért kapta, mert mindig versenyezni akart a többi rénszarvassal. Minden nap egy újabb versenyre vágyik, ezzel őrültbe kergeti a többieket.

Táltos tudja, hogy az idei karácsonyi utazás hosszúnak ígérkezik. Rengeteg az ajándék, mivel a gyerekek jobbak voltak, mint valaha.

Táltos feladata a szán tisztántartása, valamint az irányjelző radar működésének ellenőrzése. És ő nagyon komolyan veszi ezeket, a fontos feladatokat.


Dancer - Táncos

Táncos sok-sok évvel ezelőtt szintén az Északi Sarkon született. A Mikulás Táncosnak nevezte el, mivel már kiskorában is csak ez érdekelte. Minden este tánc szólóesteket tartott a többi rénszarvasnak. A patái dobogása a színpadon, Fread Astaire tánclépéseire emlékeztettek. Táncos annyira tehetségesnek bizonyult, hogy a Mikulás azt akarta, a Broadwayen szerepeljen, de ő visszautasította ezt, mert nagyon szerette volna a Mikulás szánját húzni.

Manapság Táncos esténként az Északi Sarkon lép fel a Mikulás manói előtt. Általában teltház van a fellépésein, ezért ha egyszer meg akarnátok őt nézni az Északi Sarkon, ne felejtsétek el jó előre megvenni a jegyeket.


Prancer - Pompás

Pompás felelős a mókáért és mulatságáért. Kedvenc játéka a bújócska. Nagyon vigyáznia kell, ha ezt a játékot játssza az erdőben nyáron, mivel vadászidény van. Múlt évben Villámot meglőtték az alfelén és 3 hónapba telt mire felépült. Pompás a felelős a péntek esti mozizásért. Mindig rengeteg popcornt készít a barátainak, és persze a temérdek csokoládédé sem maradhat el.


Vixen - Csillag

Csillag szintén sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Teljesen bele van esve Cupidba és reméli, hogy egy nap összeházasodnak.

Csillag jól ismert a tisztaságmániájáról. Mindig rajta tartja a szemét a többi rénszarvason különösen, ha épp játszanak. Leginkább Villámra kell figyelni, mivel folyton a sárban focizik.

Csillag gondoskodik arról, hogy a többiek is mindig átkeféljék a bundájukat és megtöröljék a patájukat. Valamint, hogy minden este fürödjenek - mindezt a többiek nem túl nagy örömére. De van valaki, akit ez egyáltalán nem zavar. Mégpedig Cupid, mivel Cupid is teljesen bele van esve Csillagba.


Comet - Üstökös

Comet a Blorouis - üstökös után kapta a nevét, ami számos évvel ezelőtt tűnt fel az égen. Az üstökös olyan fényes volt, hogy az egész Északi sarkot bevilágította.

Comet tanára a rénszarvas iskolában azt mondja, ő a legkiválóbb diák, akit valaha is tanított. Minden tárgyból kitűnő. Mindez nagy büszkeséggel tölti el a szüleit és a Mikulást is. Ha felnő, ő is tanár szeretne lenni, hogy tovább adhassa a megszerzett tudást.


Cupid - Íjas

Cupid Valentin napon született. Azért kapta ezt a nevet a Mikulástól, mert állandóan randikat akart összehozni a többi rénszarvas között. Annyira szeretett volna minden barátjának tökéletes párt találni, hogy még egy saját újságot is indított The Cupid Times címmel.

Rengeteg barátja segít neki az újságnál. Villám az irodában dolgozik, Comet a nyomtatásért felelős, míg Rudolf a kiszállításért. A lap $.25-ba kerül és minden újságárusnál kapható az Északi Sarkon.


Donner - Mennydörgés

Donner a rénszarvasok evési szokásaira ügyel. Gondoskodik róla, hogy mindannyian formában maradjanak.

Minden évben november 8.-án kezdődik az edzőtábora, amin több mint 200 rénszarvas próbál meg bekerülni a Mikulás csapatába.

Tavaly Csillag túl sokat szedett magára a nyár folyamán és majdnem elvesztette a helyét egy újonccal szemben. De az edzőtábori kemény munkával mégis sikerült megtartani a helyét a csapatban. Donner tábor nagyon kemény. Mindennap 2 órán keresztül kell súlyt emelniük, 50 mérföldet futniuk és 500 fekvőtámaszt lenyomniuk. Az egész 1961-ben kezdődött, amikor Comet és Cupid annyira kijöttek a formájukból a nyár alatt, hogy nem tudták húzni a szánt és arra az évre két másik rénszarvas vette át a helyüket: Ralph és Rodney. Senki sem tud erről a cseréről, szóval tartsátok ti is titokban.


Blitzen - Villám

Villám az Északi Sarkon született. A Mikulás azért adta neki ezt a nevet, mivel önmagára emlékeztette, mikor még a középiskolában focizott. A mikulás védekező csapata folyton lerohanta az ellenfél támadását így kapták a Blitzers nevet.

Nos, Villám hű is a nevéhez. A Mikulás szánja szinte minden évben hóviharba kerül és tudjátok mi történik ilyenkor? Villám veszi kezébe az irányítást és kivezeti őket a viharból.


Rudolf

Rudolf sok-sok évvel ezelőtt született az Északi Sarkon. Ő a leghíresebb a rénszarvasok közül. Mikor Rudolf még kicsi volt, nagyon nehezen illeszkedett be a többi rénszarvas közé. Egyetlen játékba se vették be a fénylő orra miatt. Ez őt nagyon elszomorította, mindent megpróbált, hogy orra ragyogását megszüntesse, de hiába.

Egyszer aztán Karácsony éjszakáján nagyon meleg lett és sűrű köd ereszkedett az Északi Sarkra. A köd annyira áthatolhatatlan volt, hogy az orrunk hegyéig se lehetett látni. A Mikulás már-már azon gondolkodott, hogy törölnie kellene az idei utazást, amikor támadt egy ötlete. Talán Rudolf orra segíthetne elnavigálni a ködben.

Így történt, hogy Rudolf vezette azon az éjszakán a rénszarvasokat, ahogy azóta is minden évben.

Szánhúzó Szarvasok

Egérke piros szegélyes kék kabátja

Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton szimatolt, nyüszített, egyre kisnyulat keresett.

Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt lyukat látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp kutyus sietősen totyogott előre az alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke éktelen ugatásba kezdett:

- Vau…vau…- A nyúl meg csak nézte, s mozgatta a fülét meg az orrát.

- Miért nem szaladsz el?- kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz előlem?

- Miért akarsz engem megfogni? – kérdezte a nyúl.

- Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Nem félsz tőlem?

- Nem hiszem – mondta a nyúl. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd meg inkább a fiaimat, olyan aranyos kis jószágok!

Nyúlanyó az alagúton át a fészekhez vezette Egérkét, és megmutatta neki az öt aranyos nyulacskáját.

- No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is – mondta nyúlanyó Egérkének barátságosan.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének, félti őt a nagy hidegben, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá. Egérkét szorította, csiklandozta a piros szegélyes kék kabátka, próbált tőle szabadulni, de sehogy sem boldogult. Öregapó leült a kandallóhoz melegedni, Egérke meg fogta magát, és piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdőbe vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant.

- Ó, egek! – kiáltott nyúlanyó, mikor meglátta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhád!

- Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke -, ez csak egy piros szegélyes kék kabát, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni rólam. Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék kabátkát, gyöngéden ráterítette az alvó nyuszikra, és fölsóhajtott:

- Nézd csak, milyen aranyosak! És gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzánk máskor is!

-

Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova lett az új kabátkája, boldogan csaholta:

- Vau…vau…

De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.

Kormos István: Télapó munkában

Erdőben csöpp ház,
elbújva szinte.
Előtte sétál
három szén-cinke,
tetes teteje
nagy piros kucsma!
Micsoda ház ez?
Biza nem kocsma!
Télapó lakik
magában ottan -
Nézzünk be loppal,
Micsinál mostan?

Abban a házban,
a nagy szobában
Télapó ül egy
sámlin magában,
kicsi a sámli,
de nagy a gondja,
mert kinn a zord szél
a havat hordja,
és Télapónak
indulni kéne -
Ki mondaná meg,
ugyan mivégre?

Hát Télapónak
azért kell menni,
mert ma estére
várja mindenki.
Dugig a zsákja,
hátára kapja,
fejébe nyomva
már a kalapja,
kezében névsor,
sok-sok gyerekkel,
kiket aTélapó
igencsak kedvel.

Udvarán csöpp szán,
csöpp szánon játék,
mennyi, de mennyi
tenger ajándék,
szán elé fogva
tüzes lovacska,
Télapó hoppsza!
felszáll a bakra.
Hiába zord szél,
hó keringelhet,
indulni gyorsan
Télapó csenget.

Száll a pici szánja
Által az erdőn,
fut alovacska
úton, tekrgőn,
Télapó nógat,
suhog az ostor,
ha oda vág is,
sohase rosszkor,
havas fák sorban
elmaradoznak,
látni már fényét
csöpp ablakoknak.

Szembe a szánnal
szalad a város,
jő egy ház, kettő,
tíz, ötven, számos,
széles az utca,
akár a tenger,
Télapó szánját
nézi sok ember,
lovacska kop-kop,
fut csuda trappban,
fehér hó szállong,
hull szakadatlan.

Télapó végül
szánról leszállva
piciny lovának
"Hőha!" -kiáltja,
hátána nagy zsákja,
lábán nagy csizma!
(Ebben a házban
lesz öröm itt ma!)
Kapun bedobban,
egy ajtó koppan,
nagy kesztyűjében
kilincs elroppan.

Lép egy szobába,
de nem gyújt villanyt,
hogy körülnézzen
gyufát sem villant,
mert a kucsmáján
akkora csillag,
és az a csillag
csudásan villog,
s gondol csak egyet
és a subából
szoba-középre
fenyőt varázsol.

A fenyőfára
fuvint egy cseppet,
fenyőfa ága
ím belereszket;
még egy fuvintás,
s még egy (ez három):
szaloncukor függ
mindegyik ágon,
aranydió is,
szép, ringatózó,
s gyújtásra váró
sok csillagszóró.


Áll a fenyőfa,
mint a mesében,
Télapó nézi,
szoba-középen,
zsákjából gyorsan
előhalászgat
piros labdákat,
hajasbabákat,
kisautót, könyvet,
hintalovacskát,
és egy ugráló
picinyke macskát.

Az a csöpp macska
nyávog vidáman,
s nagy hajcihő lesz
ím a szobában:
három gyerek fut
lélekszakadva,
becsalta őket
az a csöpp macska.
No, ha futottak,
hamar megállnak,
amit csak látnak,
körbecsudálnak.

Télapó menne
tovább a háztól,
de a gyerek mind
körötte táncol:
"Maradj kicsit még,
Télapó nálunk,
ülj le, míg mindent
meg nem csodálunk!
Mert temiattad
szép a karácsony:
valóra váltva
annyi sok álom!"

Mert maradásra
úgy kérincsélik,
s víg nevetésük
ér aszívéig,
Télapó székre
huppan egy percre,
a már ének röppen
magosba zengve:
gyerekhang szárnyal,
brummog utána:
gyúl csillagszóró,
szikrákat hányva.

Aztán a szánhoz!
Indulj, lovacska!
Téplapó fölszáll
megint a bakra.
Mert még ma este
várja sok gyermek,
a függöny résén
elébe lesnek.
Fut a lovacska,
csengő csilingel,
vastag pelyhekben
a hó keringel.

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfa-levelet,
néhány sor zöld szöveggel.

az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásokon zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja;
és újdivatú kalapot
nem visel már gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

Szalai Borbála: Makk-emberke

Makkot szedtem tölgy alatt,
gyorsan telt a nagy kalap.
Tudtam én már előre,
mit csinálok belőle:

kutyát, macskát,
gólyát, darut,
zsiráfot is,
hosszú nyakút,

csacsit, lovat,
bocit, kecskét,
s a végén egy -
makk-emberkét...

Makkból lesz a hasa, feje,
gyufaszálból lába, keze...
Makk kalap lesz a kalapja,
hogy ne fázzon a kobakja...

Tasnádi Varga Éva: Őszi vers

Esti virágok
csöndben csukódnak,
udvar fénylik
mézsárga holdnak.

Némák a fák is,
levél se rebben,
tücskök beszélnek
szép őszi kertben.

Kút vize hallgat,
néha megloccsan,
bogárhad alszik
fázó bokorban.

Halkan harangoz
katángok szára:
-Hó hull fejünkre
majd nemsokára!

Mese a karácsonyról, az önfeláldozásról és a szeretetről...

Valamikor réges régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét. Kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.

A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiú egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok - sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! -gondolta.

Eközben a lány-fenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék... semmi. A lány nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.

Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova afiú-fenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.

Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.

Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. Hiába éltem - kesergett a fiú. Á, dehogy - szólt a lány- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt. Szeretettel a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

Fehérvári Zsóka: Karácsonyi húzásra

Régi barátság, meseszál,
Kicsiny szívemben kószál.
Apró kezem szorongatom,
Ajándékom Néked adom.

Töprengések közepette,
Gondoltam én arra-erre...
S végső választásomon,
Mosolyt látok arcodon.

Köszönöm, hogy meglephetlek,
Már kis angyalkák is repkedtek,
A Te nevedet húztam én,
Szent karácsony ünnepén.

Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.

Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a munkájában.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.

- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.

Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.

- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?

- Itthon. Hogyne volnék itthon!

- Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.

Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást.Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…

- No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig élek is.

- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.

- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?

- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.

Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.

- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!

- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.

- No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:

„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”

Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.

Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.

- Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!

Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.

„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát, amint éppen futni tanította a kisfiát.

- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.

Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után hazaballagott.


- Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?

- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.

Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy toronymagas házban megtalálta a kisfiút.

Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne ébressze Lacikát.

- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.

- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!

Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.

- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!

- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.

- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.

- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.

- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.

- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked. Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!

- Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.

Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és elindult a csendes éjszakába.

Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon, örömükben felkiáltottak:

- Esik a hó! Esik a hó!

Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a Télapó.

Az arany, a tömjén és a mirha

a múltkori Három királyok folytatása

A három napkeleti bölcs ajándékot is hozott: aranyat, tömjént és mirhát. Rábízták ezeket Máriára, Józsefre; aztán, mivel öreg este volt már, és hosszú volt a vándorlás, mindannyian nyugovóra tértek. Vagyis mégsem egészen: az ajándékok szemére nem jött álom. Az arany ott csörgött a ládában, a tömjén ott illatozott egy kis dobozban, a mirha pedig egy tégelyben, és beszélgetni kezdtek az éjszaka sötétjében.

- Mi most már egy nagy király tulajdona lettünk - mondta az arany -, igazán előkelő, nem gondoljátok? Én abban bízom, hogy amikor ez a csecsemő felnő, és uralkodni kezd, akkor én a kincseskamrájában leszek, sok más aranypénzzel, ékszerrel együtt, nemes társaságom lesz. A királyhoz, mivel hatalma határtalan lesz, távoli országokból érkeznek újabb kincsek. Meghallgatjuk az ő történetüket is, de mi leszünk a kincseskamrája díszei.
A tömjén pedig azt mondta:

- Akkor, amikor a király majd elmegy a templomába imádkozni, a főpapok engem tesznek rá a tűzre, és az én illatom fogja betölteni a királyi szentélyt. Ezt nem minden közönséges tömjén mondhatja el magáról!

A mirha - nemes növényekből készített balzsam - szintén álmodozott a kis tégelyben, s amikor társai elhallgattak, ő is bemutatkozott:

- Tudjátok-e, hogy én ki vagyok? Velem szokták a főpapokat és a királyokat fölkenni. Ez a Jézus most még kisbaba, de amikor majd nagy trónra lép, megkenik a tenyerét, a homlokát, énvelem. Én leszek az egyik főszereplő, amikor beiktatják a hatalomba.

Így tervezgették a jövőt, s aztán, mivel az ábrándszövésben elálmosodtak, ők is elaludtak.

Másnap reggel arra ébredtek, hogy nagy a sürgés-forgás. Egykori gazdáik, a napkeleti bölcsek már el is távoztak. Mária és József is szedelődzködött, fogták a csacsit, Mária fölült a hátára, a kis Jézust a karjára vette, József pedig gyalogszerrel indult útnak. Az arany, a tömjén és a mirha erősen fülelt, s azt kellett hallaniuk, hogy nem egy királyi palota felé indulnak, amiben ők reménykedtek, hanem valami távoli ország, Egyiptom felé, mert gazdáikra veszély leselkedik. Amint haladtak előre, egyszer csak az egyik kanyarban azt hallották, hogy nem messze mögöttük lovak patája csattog, s ezek bizony már az őket üldöző Heródes katonái voltak. Egymásra nézett Mária és József: most mit tegyünk? A gyermeknek meg kell menekülnie. Mária hátranyúlt a csomagokhoz, elővette a ládikót, amiben az arany volt, és kinyitotta a tetejét. A sok aranypénz mind kiszóródott az útra. Ott hevertek a porban, és gyalázatosan érezték magukat. Mi lesz a kincseskamrával, amiről álmodoztunk? Itt heverünk az országút porában, mint holmi kavicsok? A szamár pedig egyre távolodott a Szűzanyával, Jézussal, s a lépteit megszaporázó Józseffel. A katonák hamarosan odaértek, meglátták a földre szórt kincset, s kiáltozni kezdtek:

- Nézzétek, aranypénz! Gyerünk, szedjük tele a zsebünket! - megálltak, és térdre ereszkedve szedegették hosszú időn át, mert az aranyak egyike-másika nagyon messzire gurult. Így a menekülők egérutat nyertek az üldözőktől. Mégsem lassítottak, sietősen haladtak tovább Egyiptom felé. Estére bizony már nagyon elfáradtak, s ismét csak egy - még a betleheminél is rosszabb - barlangot találtak, ott húzták meg magukat. Mária kevésbé tűnt elgyötörtnek, hiszen ő a szamáron utazott, de József lábát feltörte a cipő, keservesen fájt neki, vízhólyagok borították a talpát.

- Mihez kezdjünk most, szegény József? - aggódott Mária, ám ekkor eszébe jutott, hogy kaptak ők egy kis tégelyben illatos balzsamot a napkeleti bölcsektől.

- Nézd csak, ezzel bekenem a lábadat - szólt, s leoldva József saruját ellátta őt a hűsítő kenettel.

Nem tudom, a mirha hogy érezte magát József lábán, de az előző éjjel ő is másként képzelte a jövőjét, hogy őt majd a fejedelmi palotában fogják kézbe venni, Jézust mint királyt fölkenik vele, nem pedig egy megfáradt vándor lábát borítja majd.

A család nyugodni tért, de Mária szívében még élt az aggodalom, hogy mi lesz a sorsuk, eljutnak-e Egyiptomba, és ott mi vár rájuk. József és a gyermek már aludt. Mária elővette a dobozból a tömjént, és a kis tűzre, amit azért raktak, hogy melegedjenek, rászórta. A kis barlangot egyből betöltötte a tömjén illata. Elmondott egy fohászt, hogy épségben megérkezzenek Egyiptomba, hogy a kicsinek ne történjék baja. A tömjénillattól lassan megnyugodott, és látta, hogy álmában József homlokán is kisimultak a ráncok.

Az úti csomagok között pedig ott maradt a dobozban egy darab aranypénz, egy szem tömjén és egy csöpp mirha.

Azt hiszem, valami egészen másra számítottunk tegnap - szólt az aranypénz.

- Bizony, bizony, meghökkentő dolgok történnek manapság a világban - bólogatott a mirha. - Nem lehetünk biztosak a holnapban.

- Mégis, talán a legjobb helyre kerültünk mindannyian - mondta a megmaradt tömjénszem.

A másik kettő csöndesen bólintott.

- Ideje, hogy mi is nyugovóra térjünk - dünnyögték, aztán már csak a tücskök cirpelése hallatszott az éjszakában.

Az ajándék fácska

Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a Földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szemű, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: - Ugyan ki sóhajtozik akkorákat?

A kopár fák - mert télidőben történt - nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat.
- Mi vagyunk, édes kis angyalka.
- No, és mi a kívánságtok?
Egyszerre száz fácska kiáltott feléje:
- Szépek akarunk lenni! Szépek!
- Friss zöld köntöst akarok, és rügyező bimbócskákat! - rendelkezett az egyik.
- Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyűek legyenek, mint a nyári ég opálos felhőcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! - mondta a másik.
- Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínűeket, mint a hajnalhasadás az égen! - tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.
- És kinek akartok ennyire tetszeni? - kérdezte csodálkozva az angyal.
- A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklő madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek.
Az angyalka fejét csóválta, de azért beleegyezőleg intett:
- Meglesz a kívánságtok.

Tovább ment, és tűlevelű törpefenyőcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan.
- Hát te? - csodálkozott feléje. - Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van?
A tűlevelű fácska halkan sóhajtott és előadta a bánatát.
- Egy kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tűleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám őt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyő mellé állott.
- És mondjad csak, fenyőfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat?
- Oh, nem, nem, bármennyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.
Az angyalka erre könnyű mozdulattal kiemelte a földből a fácskát.
- Úgy hát gyere velem!
És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölődés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát.
- Íme, nézzétek, mit hoztam! Ő a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyűszárú fehér és rózsaszínű virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim!
Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyőcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. - Elbírod, nem túl sok? - kérdezte az angyal, aki felhozta őt a mennyországba. - Bírom, bírom. - felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belőle!

Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte.
- Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyről beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre?
- Vidd le, édes kis angyalom! - mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyőfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midőn a főbbi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyőt, és a körülötte boldogan örvendező gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte őket:
- Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy megtesz a kívánságtok!
- Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek!- kiáltottak fel a fácskák.
Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte:
- Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külső hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzátok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve?
- Igen, igen! - ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek.

Egy csillag története

A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:

- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.

Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.

Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!

Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.

Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.

Jó szándékú társai figyelmeztették:

- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!

Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!

Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:

- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.

Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.

- Na, mutass fel valami eredményt!

Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.

- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.

Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.

- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.

- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.

Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.

- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.

Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.

- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.

- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!

Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.

Helen Bereg: Karácsonyi mese

Egy macifiú állt a barlang bejáratánál. Már nagyon készült a téli alvásra, de az idén úgy gondolta megvárja a karácsonyt. Még eddig soha nem maradt fent. Olvasott egy könyvet, amiben azt írták, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Tegnap reggel ugyanígy itt állt, és valami csoda történt vele. Teljesen masszív szürke felhők borították az eget. Egyetlen pici lyuk volt a felhőkön, mintha ki akarna onnan kukucskálni valaki, és ekkor úgy érezte, ha most kívánna valamit, teljesülne. Elkezdte merően nézni azt a kis lyukat, és közben eszméletlenül akarta, hogy a karácsony estéje gyönyörű legyen, mert most fennmaradt. És amikor magában elmondta a kívánságot az a kis lyuk veszett gyorsasággal elkezdett tágulni, az immáron nagy területen lévő lyuk körül aranyban csillogtak a felhők. Nagyot sóhajtott örömén, és abban a pillanatban, hasonló gyorsasággal össze is záródtak a felhők, de még egy picike rés se volt. Már akkor érezte, hogy valami boldogságvárás érzése járja át.

Eljött a karácsony, de nem történt semmi. Igen csalódottnak érezte magát. Reggel esett a hó, és fehér lepel borította a tájat. Nem értette, mitől lenne ez a szeretet ünnepe, és mi a boldogság. A könyvben az is volt, hogy kap ajándékot. Már késő délután volt, és semmi. Bement a barlangba és megágyazott magának. Még egyszer kiállt a barlang bejáratához, és látta hogy a nem messzi lévő barlangnál ott áll egy másik medve és az eget figyeli. Odament hozzá..

- Szia! Te miért nem alszol? ? kérdezte.

- Én minden évben megvárom a karácsonyt. És te?

- Én az idén először maradtam fent. Láttad tegnap a felhőjátékot?

- Láttam, és gyönyörű volt. Te csináltad?

- Éééééén??? ? nézett csodálkozva a mackólányra. ? Én nem.

- Érdekes, eddig ilyen még egyik évben sem volt. Miért maradtál most fent, ha eddig sose?

- Mert olvastam, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, és hogy kapunk ajándékot.

- Ez így is van.- bólogatott a lány.

- De hiszen nem történt semmi, nem kaptam ajándékot. ? mondta méltatlankodva.

- No nem! Biztosan kell kapjál ajándékot! Az is ajándék, ha beköszön a Nap az ablakodon, és azt mondja:

- Szépséges délutánt, kedves Maci!

- Neked is Nap! Hol jársz itt, ahol csizmaszárig ér a hideg? ? kérdezed, mert a legtermészetesebb, hogy a Nap leáll délután cseverészni.

- Hát én biza megnéztem, hová kellene letennem ezt a virgonc napsugárgyereket.

- És miért tennéd le ide a barlangomba??

- Mert ajándékba küldték. Én csak kipostázom.

- Nekem ajándék??? Ez teljesen biztos?

- Persze. Nekem az áll itt, hogy Tündérkertből egy boszimaci küldi.

Tehát ide tegyed a szignót, és már itt sem vagyok.

- Rendben.

- Boldog napsugaras karácsonyt!

- Neked is Nap.

- De még vannak ötleteim, hogy mi minden olyan ajándékot kaphatsz, amire nem is számítasz, lehet nem is vetted volna észre, ha most nem hívom fel rá a figyelmedet.

- Jó majd odafigyelek. Jó karácsonyvárást!

- Neked is.

Maci haza ballagott, lefeküdt, és ekkor arra gondolt, hogy végül is milyen kedves volt vele az a lány ott a szomszéd barlangban, és milyen szépen csillogott a szeme, ahogy a Napról mesélt. Most, hogy felidézte a jelenetet, valami kedvesen mosolygós érzés járta át. És tudta, mégis csak kapott ajándékot. Azt a csillogást ott azokban a barna szemekben. És boldogan, mély álomba zuhant.

A napkeleti bölcsek

Karácsony táján mindig előkerül az az evangéliumi rész, amikor a napkeleti bölcsek, ezek a titokzatos vándorok, meglátják a betlehemi csillagot, és elindulnak, követik Betlehembe. A templomokban úgy is megemlékeznek róluk, hogy kiállítják a szobraikat a jászol mellé. Ott állnak, az egyiknek a kezében az arany, másiknál a tömjén, a harmadiknál a mirha.

Kik is lehetnek ezek a királyok vagy napkeleti bölcsek, nem tudjuk pontosan. De talán az egyik, a Gáspár, az egy olyan király lehetett, akinek minden kívánságát teljesítették, akinek az akaratát udvari emberek százai, ezrei lesték. Hogyha éppen zenére támadt kedve, akkor az udvarmester már intett is, jött a zenekar, húzta a talpalávalót. Amikor látták, hogy Gáspár királynak a figyelme ellankad, már kevésbé örül ennek a zenének, akkor ismét egy intésbe került és lecserélték az együttest, jött egy másik, másféle muzsikával. Ha Gáspár királynak focizni támadt kedve, már elő is állt a nemzeti válogatott, és ő is játszhatott. Persze meg volt hagyva mindenkinek, hogy itt ma csak Gáspár királynak szabad gólt lőni, úgyhogy az ellenfél játékosai is neki passzolták a labdát, és azt vette észre, hogy ha a kapura rúg, akkor a kapus direkt a másik irányba vetődik, nehogy véletlenül kifogja az ő lövését. Így bizony hamar unalmassá vált az élet.

Ahogy teltek-múltak a hónapok és az évek, Gáspár király elveszítette a kedvét. Nem telt már öröme sem a zenehallgatásban, sem a sportban, hanem csak ült a trónteremben és kedvetlenül nézett maga elé. Pedig az udvari emberek változatlanul megpróbálták kitalálni mindenféle szándékát. Gáspárban pedig lassan megérlelődött az elhatározás, hogy világgá megy és új életet kezd. Egyik este, amikor már mindenki aludni tért, kinézett a trónterem ablakán, s meglátta a csillagot az ég alján. Azt gondolta, ez alkalmas idő arra, hogy útra keljen. Lepedőket csomózott össze, leeresztette az ablakból, egészen a földig ért a vége, majd fogta magát, s lemászott rajta. Odalent nyakába vette a vándortarisznyáját, és elindult a csillag nyomában.

A második napkeleti bölcset, aki a jászol mellett áll, úgy hívjuk, Menyhért király. Ez a Menyhért talán egy híres orvos volt. Egy orvos, aki sokféle betegséget ismert, és nagyon sok beteget meggyógyított. Jöttek hozzá az emberek, és nem is kért sok pénzt a gyógyításért, csak annyit, amiből a legszükségesebbekre futotta. Örömmel, szívességből gyógyította az embereket. De hiába híres orvos valaki, vannak olyan betegségek, szenvedések, amiken még ő sem tud segíteni. Ez volt neki a legnehezebb: látnia azt, hogy emberek szenvednek, s hiába szedi össze minden tudományát, képtelen rajtuk segíteni. Arra vágyott, milyen jó lenne, ha találna egy tudós könyvet vagy egy bölcs embert, akitől megkérdezhetné, hogy miért is szenved az ember a földön. Ekkortájt látta meg egyik este ő is a csillagot. Könyveiben olvasott róla, hogy amikor ez a csillag megjelenik, egy nagy királyhoz vezeti a vándorokat, akik követésére vállalkoznak, s arra gondolt, hogy talán ez a király majd válaszolni tud a kérdésére.

A harmadik: Boldizsár. Boldizsár arca fekete. Úgy is hívjuk, hogy a szerecsen király. Valahonnan messziről, talán Afrikából jött. Ki is lehetett ő? Talán egy olyan király volt, akinek megtetszett egy szomszédos ország királylánya, és feleségül szerette volna venni. A királylány apja kihirdette, hogy jöjjenek a kérők, álljanak hosszú sorba, és aki megtetszik az ő lányának, annak adja a kezét. Úgyhogy Boldizsár is föltarisznyázott, és elment, beállt a kérők sorába, de azt látta, hogy mindegyik kérő szomorú arccal bandukol ki a trónteremből, úgy látszik, hogy a királylány nagyon válogatós lehetett. Amikor ő is bekopogott a trónterem ajtaján, és megállt a királylány előtt, elámult annak ragyogó szépsége láttán. De a gyönyörű lány ráemelte a tekintetét, és kinevette őt.

- Te meg mit keresel itt, te kormos képű? - kérdezte. - Csak nem gondolod, hogy hozzád megyek feleségül? Eredj innét, keress egy csillagot, mosd meg a fényében az arcodat, és hogyha a csillagfénytől hófehérré válik a bőröd, akkor gyere vissza! Akkor talán hozzád megyek. Boldizsár erősen elhatározta, hogy ő csak azért is elveszi ezt a királylányt. Nehéznek találta a feladatot, de arra gondolt, hogy nehéz-nehéz, de talán mégsem lehetetlen. Este, amikor feljött a hold és a csillagok, egészen az ég alján meglátta a betlehemi csillagot. Nem tudta, honnan került elő, merre tart, de azt látta, hogy alacsonyan halad. Nagyon megörült.

- Ezt nyakon csípem - határozta el. Vette a királyi lepkehálóját, és elindult a palotából a csillagot követve.

A három király találkozott egy útkereszteződésnél, ahol elmesélték egymásnak, hogy ki miért indult útnak. Majd Menyhért, az orvos így szólt:

- Nem tudom, hogy ti megtaláljátok-e, amit kerestek, mert ez a csillag egy királyhoz vezet, de talán ő orvosolni tudja a ti nehézségeiteket, bajaitokat is, úgyhogy, azt javaslom, menjünk tovább együtt.

Így közösen folytatták útjukat. Mentek-mentek, falvakon, városokon keresztül, míg végül elérkeztek egy barlanghoz. A barlangban ott állt a jászol szalmával bélelten, és a szalmán ott feküdt a kisgyermek, Jézus, mellette Mária és József. A bölcsek köszöntötték őket, s megkérték Máriát, hadd vessenek egy pillantást a kis újszülöttre.
Miközben a gyermeket nézték, Gáspár király arra gondolt, hogy ez a kisbaba mennyire fázhat, hiszen itt hideg van, csak egy ökör meg egy szamár áll körülötte, azok fújják rá a párát, azzal próbálják melengetni. Eszébe jutott, hogy a királyi palástját levehetné és ráteríthetné. Meg is tette, és ekkor hirtelen megvilágosodott előtte, hogy miért volt ő eddig boldogtalan és kedvetlen. Bizony azért, mert mindenki az ő akaratát, az ő kívánságát leste, és mindenki neki akart szolgálni. Neki játszottak a zenészek, a sportolók, de arra nem volt már lehetősége, hogy ő ajándékozzon meg másokat. Hirtelen megérezte azt, hogy ajándékot adni másnak, ez ad értelmet és örömet az embernek. Elhatározta, hogy visszatér az országába, és ezt fogja gyakorolni.

Menyhért király pedig, ahogy nézte a jászol mellett a kicsit, arra gondolt, hogy ez a kisgyerek is felnő egyszer. És mintegy látomásként megjelent neki, hogy ez a kisgyerek, már felnőttként, szintén szenvedni fog, mert az emberek majd keresztre feszítik. De a szenvedése nem lesz fölösleges, mert ezáltal ennek a kisgyereknek az apja, aki maga az Isten, meggyógyítja minden ember szenvedését. Menyhért egyszerre megnyugodott. Tudta, hogy néhány nap múlva visszatér a szegényei közé, gyógyítani őket, de már nemcsak orvosságot ad nekik, hanem el tudja nekik mondani, hogy van valaki, aki azoknak a szenvedéseknek a titkát is ismeri és gyógyítja, amiken ő nem tud segíteni.

Végül a harmadik, Boldizsár, szintén ott állt a jászol mellett, és azt látta, hogy a kisgyerek ránevet. Meghökkent.

Nahát, ilyen fekete az arcom, és mégis mosolyog rám valaki? Így is jó vagyok, így is szeret engem? Akkor nem kell nekem az a királylány. Találok valaki mást helyette, aki ehhez a kisgyerekhez hasonlóan mosolyogni fog rám. Nem kell nekem csillag meg csillagfény, nem kell nekem az arcomat tisztára mosni, engem így is lehet szeretni! - És hirtelen vidám lett a szíve, és szökdellni lett volna kedve, hogyha nem lett volna olyan méltóságos király.

Kis idő múltán a napkeleti bölcsek hazatértek otthonukba, mindegyik azzal az üzenettel a szívében, amit a jászol mellett kapott az újszülöttől.
 


 

Banyoc@ mesél: Holle Anyó :)

Holle Anyó egy olyan kerekded, pirospozsgás mosolygós néni.... hosszú őszes haja gondosan kontyba fogva, fehér vászon ingje szépen kivasalva, hozzá igazítva a szürke zsebes kötényének minden egyes fodra...

Takaros, de gyors léptekkel bemegy a fapadlós hálószobába, kitárja a kétszárnyú zöldre festett osztott üveges ablakot, és kinyitja a fa spalettákat, lemosolyog az utcára, és ekkor, felkerekedik egy huncut szellő ami megcsikálja az orrunkat... na ekkor érezzük azt a hószagot!!! :)))

És mire felnézünk addigra a szorgalmas Holle Anyó már mosolyogva rázza a párnákat, hogy a tollak felélénküljenek a friss levegőtől.... Mi meg gyönyörködhessünk a hóesésben:)